Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


versek

2008.12.19

Ady Endre - AZ ELTÉVEDT LOVAS    

Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.

Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.

Kísértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a dombkerítéses sikon
Köd-gubában jár a November.

Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.

Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.

Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru utnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.

Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.

Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Ady Endre - Új s új lovat

Segítsd meg, Isten, új lovaddal
A régi, hû útra-kelõt,
Hogy sóbálvánnyá ne meredjek
Mai csodák elõtt.
Az Irgalmatlant küldd társamnak,
A rohanó, büszke hevet
S az emberségem ezután már
Legyen kegyetlenebb.

Ne rendeld romló nyájaidnak
Sorsa alá a sorsomat,
Az embered, ha nem ma-ember,
Kapjon új s új lovat.

A nagy Nyíl kilövi alóla
Kegyelmed egy-egy szép lovát,
De ültesd szebb lóra az embert,
Hadd vágtasson tovább.

A végesség: halhatatlanság
S csak a Máé a rettenet,
Az Embernek, míg csak van ember,
Megállni nem lehet.

A nagy Nyíl az útját kiszabta,
Teljes és nyugodt mámorok
Célját áhíttatja süvöltve,
Míg a Föld háborog.

Változat és Halál adódtak
Belül egy-egy gyarló körön,
De várja az Embert víg célja:
Piros, tartós öröm.

Élet s Halál együtt-mérendõk
S akit a nagy Nyíl útja bánt,
Hadd, óh, Uram, szépülten futni,
Megérkezett gyanánt.

Boldogíts, hogy a nagy Nyíl útján
Megállás nélkül az Öröm
Álmát álmodhassam magamba
Minden mértföld-kövön.

Riadó, szennyes, kerge nyájak
Ne állítsák meg új lovát
Emberednek, hogy hadd nyargaljon
Elõbbre és tovább.

A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.


Füst Milán - EGY MAGÁNOS LOVAS
 


Hol sohasem voltál azelőtt, az Arany Partok mentén
Most gondtalan csatangolsz. Ám, ha rádköszönt az alkonyat s az árny elédbe lép,
Te nyergedben felállsz és merőn nézel napnyugat felé.


Tán az álombéli lángoknak ama tájékát figyeled, hol a nap
Aranyabroncsokat ereget, sötét tűzkarikákat hajigál s hol gyorsan kavarogva
Füstöt vet a fény s eliramlik. . . S ami túl van az alkonyaton,

Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt.
Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj
S akár a tenger mélye, hallgatag. S hiába kérdenéd, hogy túl az égő messzeségeken
S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? És mért oly ismerős?
Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? - A néma mozgalom
Nem tudja, nem felel...
S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá, -
Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel.

Így élsz most egymagad. S el-elcsodálkozol, ha este van. Majd lőporos-táskádból estebédedet
Előszeded. . . S a hatalmas, nagy némaságban, mint a csontvázé, mely enni kezd,
Iszonytató két állkapcsod ropog s egymásba kap.
És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s tünődöl társtalan : -
Hogy réges-rég, az évezredek mélyén volt-e gyermeked? 

Magyar László András: Két lóvers

1.
Dzsáfár, a vezír, hószín paripán
seregét rendezgeti éppen:
"Mahmúd, te a balszárnyat vezeted,
s Ali küzd hadainak közepében,
Qámár a gyalogság élire áll,
Abdullé lesz a sok íjász,
jobbról Ma'amún támad, s a török
lovasok kapitánya ma Níjáz."

Dzsáfár lova mindent hall, meg is ért
(ami kész csoda egy paci szintjén),
megrázza fejét, prüszköl keserűn:
"Jó,jó, de a ló ki? Megin én?"

2.
Egy zoofil, lovába belezúgva
fejest ugrott a fortyogó Vezúvba,
mert azt mondta egy alávaló vátesz
néki, hogy - forrón - a láva lóvá tesz.



 


Sík Sándor - A magvető

Jön.
Nagy, néma árnyék, óriás lovon.
A verejtékes, nehéz éjszakában
Úgy nyúlik el rettentő ködalakja,
Úgy ölel körül mindent hidegen,
Mint a szívet a halálfélelem.
Setét lovát a föld vetette ki,
Párolgó teste úgy szövődött össze
Vér párájából, könnycseppek ködéből.
Feje fölér a felhők tengerébe,
Nehéz felhők elátkozott vizén
Ott úszik két világtalan gödrével,
Amelyből iszony s őrület villámlanak.
Ínyetlen arca onnan vigyorog le,
És onnan csillog fehér koponyája.
A régi rém az, a csonttestű Cézár,
A mindeneket meghajoltató.

Amerre megy,
Léptei alatt meghervad a föld,
És felnyög, hosszan, hosszan, súlyosan.
Amerre karja int:
Az őszült fákról pereg a levél,
A messzeségből véresen vonagló
Bukott lovak sikoltanak,
És megkonyulnak az emberfejek.
Amerre néz,
Az alvó mellre kísértetek ülnek,
A pisla mécs magasra csapkod rémesen,
És nagy kutyák üvöltenek az éjben.
Amerre elvonul: a lázas földnek ajkát
Sírok verik ki, sűrűn, sűrűn,
S a bolygó emberek szemében
Vad, sárga tűz lobog.

Így léptet el,
Így léptet el országok romjain,
Barázdát húz a dőlt világ fölött,
S inatlan ujja új magot szór
A véren hízott régi föld ölébe:
Szegény fejekből pirkadó jövőt.
Az Isten magvetője ő,
Ifjú vetés kegyetlen édesapja,
Vénhedt anyagból új remek művésze,
Vén szolgája az ősi Akaratnak,
Élet követe: a Halál.



 

Arany János - LÓRA...!    


Lóra, magyar, lóra! most ütött az óra,
Nem is óra ütött: vészharangot vernek:
Tűz van! ég a házad! a világ fellázadt:
Most kell talpon állni a magyar embernek.

Északról, keletről, délrül, naplementrül
Az egész szomszédság mind ellened zendül;
Akivel megosztád falatodnak felét,
Legelébb is az köt készakarva beléd.

Ezt a szép síkságot, ezt a dús alföldet,
Ménedet, gulyádat irigyelik tőled;
Elhagyják a köves terméketlen rossz tájt,
S a tiéden vágynak tenni ingyen-osztályt.

Mutasd meg azért is, hogy e puszta róna
Halálthozó lakhely másunnan-valóra;
Vize, levegője van neki vesztére:
Szívfájást kap tőle s mind elfoly a vére.

(1848)

Kovács Géza: A fehér csikó

Jönnek majd fekete,
vörös, sárga lovak,
örvendezzetek a
fehér csikónak!
Zsoltárt ficánkol a
Duna-Tisza között,
leendő lovasa
házamba költözött.

 

 

Faludi János: Lovaglás vágtában

A lovam nyerge hajít
s az országút settenkedõ fordulói hívnak,
Kápráztatón hinti eltapodott és ugrasztott porát a föld,
Szemem öles, hanyag lasszót vet:
nyakon kapok a mezõn egy parasztlányt
s egy tornyot tépek el a templomától:
hurcolom õket,
Intést adok és sodrom a sorakozó, zászlós fákat,
(A lovam nyerge hajít)
Tudom: lovam patái utolsót karcolnak mindjárt
és többé nem csap arcomba, mint útszéli ág: a természet,
s nem vonszolom uszályom már, az erdõt,
nem nyúlok többé a futkosó barázdák hálójába
repülõ karral,
lovam patája utolsót karcol mindjárt
s izzadt sörényét fogom símogatni,
Ma még hajít a nyerge
s hurcolok, tépek mindent.

 

Pintér Zoltán - Lovam hátán

Lovam lába halkan csendben
Tipeg topog fű se rezzen,
Szépen lassan andalog
Táncol mint az angyalok,

Nesszenések madárdallam
Ág reccsen a friss avarban,
Lovam ugrik elszalad
Elröpít egy perc alatt,

Vágtass vágtass sebesen
Repíts át a kék egen,
Sörényedbe kapaszkodva
Ráugrunk a csilagokra,

Nyereg nélkül szőrén ülök
Úgy pörög, hogy elszédülök,
Felhők között nem is látom
Hová viszel jóbarátom,

Napkorong az uticél
Oda engem ne vigyél,
Megéget az minket nyomban
És az álom lángra lobban,

Menjünk inkább le a Földre
Harmatos friss legelőre,
Fűbe fekszem álmodom
Enyém vagy szép táltosom.

 

 

Nemes Nagy Ágnes - Lovak és az angyalok

Út

Patkolj nekem lovat, kovács,
hadd vigyen egyszer már haza.
Jó ez a szódás paripa.

A cukrászboltnál majd megállunk,
ott utoljára még benézek,
akár egy alkony ablakán;
hogy villognak a sütemények,
a sok mennyei marcipán-

és aztán minden színtelen.
És nem lát minket senkisem.
A ló dobog csak, tompa dobja,
mintha egy szív ver, távolodva.

És lassan úsztatunk tovább,
valami víz, valami fák,
valami lombos némaság,
talán valami suhogó,
lomb-kupolák alatt futó,
talán folyó a rengetegben-
de nem tudom- minden nevetlen-
lehajlok. Ne érjen az ág.
Átölelem a ló nyakát.

A lovak és az angyalok

Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;

csellengnek néha szinte százan-
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.

Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny- az út, az ég,
bennük lakik a messzeség-

oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.

Weöres Sándor - LE JOURNAL (részlet)

kanca futott az udvaron
egy cédrus ötlött a szemébe
mindkettő szűz phaenomenon
"lelkes lelkem kinek a képe"

ó bár tudnék lóúl dalolni
zablát kantárt rám Múzsa fonna
abrakom hymni odi psalmi
nyeregbe Orpheus pattanna

Csung-kuo Hellas France Micráim
bámulná porcellán patáim
fehér lámpám harisnyáim
túl értelmünk kaptafáin

szférikus breviárium
keletkezne gratis sogar
nem kéne honorárium
csak mennysugár

emelkednék napvilágba
hullnék holdharmatba le
édes gyümölcsel tele
csontvázam hieroglifája

sok anthropoid mennylakó
lóságomtól tisztulna lóvá
s Xenophanés hite valóvá
ha énekelnék én a ló


Weöres Sándor: Robogó szekerek

Mennek a fuvarosok, a fekete dobosok a kerekeken éjszaka
- a tanyai kutyaugatásokon át, tova! s a falusi zárt kapuk álmain
át, tova! az uton a kétfele meredeken árny-hegyü jegenyesor innen
is onnan is árkai mentén.
A gyerekek alszanak, elviszi őket a fuvalom az égbe, hol érik
a csillag, e gömbölyü, de tövises alma, s a hold-fele kanyarog
a hintafa bársonya, cifra szalagja, de virrad, a kicsi öcsik és hugok
álmai hajnali légcsiga fonatain újra le, földre pörögnek.
Súlyos muraközi ló dobog, a kövön a pata kopog, a paripa föl-
nyihog - a falon a ló feje, hó-szinen a fekete, tovasuhan – ablakon
és puha keszekusza mennyei álmokon átfut az árnyék.
Mennek a fuvarosok, aluszik a köpönyegük, ők maguk éberek –
az uton a kikeleti lombokon a szekerek erezete iramodik – ágyban
a kisfiu és huga mennyei hintafa ágain ezer üvegizmu, salátabo-
káju, kakukkfejü tarka lovat lát.



LENAU - Die Drei

HÁRMAN

Csatából hárman, vesztesen,
ügetnek csöndben, csöndesen.

Mély sebből buzgó vérpatak
melegét érzik a lovak.

Nyeregről, kengyelről csorog,
lemos magával port, habot.

Puhán, szelíden lép a ló:
ne áradjon ki vérfolyó.

Lovas lavas mellett halad,
hogy egymásba fogóddzanak.

Egymás szemébe néznek és
kezdődik bús beszélgetés:

"A legszebb lány nekem virul,
s meghalok ifjan, cudarul."

"Van erdőm, házam, udvarom
és nincs már hátra több napom."

"Isten földjét csak nézhetem-
miért halok mégis nehezen?"

A légben gyászkiséretük,
három keselyű száll velük.

S megosztoznak vijjogva fenn:
"Ezt te, ezt te, ezt én eszem."

 
Mészöly Dezső: Az első ló (Abai emlék)

Mért jár eszemben az a ló?
Madár, az állatorvoséknál...
Miért is volt azt nézni jó,
hogy farkával legyezve sétál,
egy-egy leányt hátára vesz,
s meghintáztatja fürge trappban?...
Ne kérdezzétek! Fontos ez?
Nem is volt más izgalmas abban,
csak a remény, hogy majd talán
megszólal egyszer incselegve
valamelyik lovas-leány:
"No, öcskös, hát nem ülsz nyeregbe?"
Aki még sose vágtatott,
(csupán a Corso-mozi mélyin,
ültében is röpülve ott,
míg száll a cowboy át a prérin)
ki nem szorított még sosem
térdével élő póni-kancát,
az érzi csak, mily végtelen
gyönyör lehet, ha csizmasarkát
a ló véknyába nyomja és
úgy vág neki a tág határnak...
Egetverő reménykedés!
Lehet, hogy ez valóra válhat? -
"No, öcskös, hát nem ülsz nyeregbe?" -
elhangzott végre ez a szó!
Intett a lány, hogy most helyette
én ülhetek a póniló
hátára, hogyha jól vigyázok:
s elmagyarázta sebesen,
hogy amikor kengyelbe hágok,
ő majd hátulról, cselesen
csempészi markomba a pálcát,
hogy meg ne lássa lovam...
mert lovagláshoz kell a pálca,
de a bolond Madár olyan,
hogy tűri bár, de hogyha látja,
attól megugrik, s elrohan...
Azóta hány ló volt alattam
- hajaj! - s hányat feledtem el...
(hisz lovardákból elmaradtam,
s a futtatás sem érdekel),
de azt az órát elfelednem
holtom napjáig sem lehet,
mikor először önfeledten
nyargaltam ott, a ház megett...
Mert úgy megindult ám alattam
az a bolond kedvű Madár,
hogy kerten, szérűn túlhaladtam,
s kiyílt előttem a határ!
Néztek a lányok, kiabáltak,
mert féltettek, hogy felbukom;
"Ne nyargalj úgy a vakvilágnak!
Vigyázz, maradj a járt úton!" -
Jól elragadott az a póni...
Miről is kezdtem versemet?
(Ki fesztelen szeret dalolni,
kötött formában is fecseg...)
Olyan siralmas e december,
s olyan hosszú a délután!
Örökké csak gubbaszt az ember,
s eped homályos cél után...
Bús elmebaj! Mit is kívánok?
A mennyországban volna jó,
hol angyalok közt nyargalászik
három leány, s egy póni ló.

Juhász Ferenc: Csikóellés

Májusi rózsák nyíltak éppen,
bodza bomlott és orgonák,
mikor a ló elleni készül.
Sokszor pihent, döcögve járt.
Pöttöm legényke jártatta lassan
virágos réten és dalolt.
Mire fáradtan hazaértek
az ég kék vállán ült a Hold.
Az istállóban, puha almon,
tajték verte ki, remegett,
szuszogtak, fújtak, fekve nézték
szétterült hasú tehenek.
Amikor a kazlak is aludtak,
s a göncöl rúdja délnek állt,
a ló megellett. Sokáig nyalta
leragadt szemű csikaját.
Anyja mellett aludt a jövevény,
dunnából kiszakadt pehely.
Sose terült a szalma szebben,
nem aludt így a hó, a tej.
Piros kalappal jött a hajnal,
intett és aztán elfutott.
A csikó fölállt, csomós kis lába
reszketett, akár a habok.
S ahogy az ablakon bedugta kék orrát
a reggel, s rájuk szagolt,
anyja hasát döfködte vidáman,
hamvas pofával megszopott.
Lombok susogtak össze-vissza,
tyúkok kotortak, boldogok,
irigységükben elhervadtak az arany szirmú csillagok.

 


Király László: Az öreg ló

mától kezdve se ekét
se szekeret
nem húzok
hátamon nem törnek
villanyelet
mától kezdve a szügyemen
ezerjófűtől
begyógyulnak a sebek
mától kezdve egész nap
legelhetek
és nem lesz mától kezdve
semmi
csak heverni az árnyékban
és enni
s ahova most is hoztatok
a folyóhoz jövök
ha szomjazom nagyon

mért üttök agyon

 

----

Értelmem értelmetlenségénél
Hiúságom hiúságánál
Már csak az a pillanat nagyobb
Mikor ráébredek álmaim rímbe szedett-
Vedett közönséges közöny özönére
A lóhát fölött álLó üllő ülő ülepére
Az énre.
--------
Február tizenhét

Néha kemény, néha lágy,
mint egy agyonfeküdt ágy,
az évszakok örökmozgó börtönében.

Karácsonyt már rég elhagyva,
Léptet, léptet összefagyva,
józanodva a farsang mámorából.

Éjjel hideg, rideg nappal,
nyári vágyak kis galoppal,
latyakká omlott szűzeken.

Kifelé üget a havas úton,
urgrat befagyott pocsoján, kúton,
madárdalra, napsütésre szomjúhozva.

Február barát közönyos lovát
négy évente ugratja, nyújtja,
tél fenekét pálcával csapkodja.

De most keményen ül, tartja magát,
s az életet, a világ legszebb lovát,
rövid száron belehajtja a tavaszba.

Ajánlás:
Ne aggodj barátom,
ha hidegnek érzed most az életed,
ez is csak múló emlék lesz csupán,
mikor a szíved telve lesz szerelemmel
és egy kedves, hűséges pacival vágtázol majd a csillagok alatt, egy forró nyári éjszakán.
----------
Néhány pillanat az egész,
S minden megváltozik,
Még a változatlan is, ami egyébként nem,
Nézed magad a valótlanság tükrében,
Hitegetve mindenkit: "csak ma",
Igen, csak ma, ma, ma, az igazi mostoha,
Igen, igen, ez a gyarló maima,
Ma, ma, ma.

Keresem lovam, barátom, s a butaságom,
Keresem, találom, tálalom tudatlanságom,
Nincs tudomásom magamról,
Hát még a képzelet végtelenjén szárnyaló
Milliárdnyi valóság áramról,
Melyben mindenki igaznak hiszi a vallomásait.

Dagadó napsugarak izzasztják latyakká ma a várost,
Na mármost, ettől még lehet gömbölyű, sőt,
Kerek a világ, de keretben nem, mert vesztesnek is kell lennem,
A szavak szavak elleni késleltetett verekedésében.
------
Pénteki vonatom, dalolom, vonatom

Átszűrődött rögeszmék vonszolnak beljebb a holnap asztalához,
Rajta pohárral teli bor, kést szelő kenyér,
És könyökölve állunk az imához úgy, hogy a szó már mit sem ér
A fográgásban.
Leves szállt a légybe!- kiált a torz torzsa,
S az asztalon keresztben,
Sorban, ezernyi hangya szédül,
Tolja, viszi, eszi, őket apró morzsa a sületlen tészta felé.
Álmatag élesztő szunnyad a fakádban, alattuk izzó parázs,
Köröttük füst, lángoló bogrács, sercegő zsír, olvadó üst,
Üres a ház, a koromban kémény, a piszkavasban kályha a sarokban szék sír.

Ez már a tavasz, a váltakozó állandóság virágzó kezdete,
A rügyfájás érthetetlen meszezése, mely külön világegyetem
Az ősz szülöttének, ki csak sárga, szomorú, hulla leveleket láthatott.

Jó élni, s ez az érzés úgy áthat, hogy ma éhezem a böjt örömére.
---------
Szerda déli dal

Már egész közelről figyelem, mint mozdul el
A gondolat izület szügyemen, a szíj mögött, szorosan,
Két szőrtüsző -nem bőrredő, bőrelő- gyulladásponton is
Izmosan gennyedzik és edzik ál orvosok,
No de míg fájdalom jár át hason, jó hátason,
Megkérdőjelezik a patámat, a csontozatomat, az inaimat,
Nagyapámat, s legfőképp anyámat.

Ritkán születnek burokban a halandók,
S ritkán fejtik meg a maguk titkát a hurokban fuldokló arányok.
Ez bók.

 

Tandori  Dezső

"Az élet hosszát a részletek teszik. A valóságos részletek fejezhetik ki csupán, mi van veled. Hogy sehova nem mégy: azt nem lehet túl jól kifejezni azzal, ha mégy bárhova (mindenhova). A tényleges cselekménnyel azonban hol tartasz? Újabb kifejezendők. Nem hihetsz benne, hogy a tényleges cselekvés fejez ki pontosan." (Tandori Dezső)

Tandori  Dezső : HOMMAGE   magyar 

Ki szedi össze váltott lovait,
ha elhulltak, ki veszi a nyakába?
ki teszi meg mégegyszer az utat
értük, visszafelé, hiába?

Kardél-nyargalásod két oldalán
még kettészelve is ez állatok
hozzád lassult múlásukkal bevárják,
amig kidől utolsó hátasod:

most még, nem deszka-földes-álruhásan,
visszanézhetnél e hűlő vetésre –
hogy zokogás kockázzon koponyádban,
kopogjon tört szemük dióverése.

 

Pilinszky  János: Utószó
Pierre Emmanuelnek

Emlékszel még? Az arcokon.
Emlékszel még? Az üres árok.
Emlékszel még? Csorog alá.
Emlékszel még? A napon állok.

A Paris Journalt olvasod.
Tél van azóta, téli éjjel.
Megteritesz a közelemben,
megágyazol a holdsütésben.

Lélekzet nélkül vetkezel
éjszakáján a puszta háznak.
Inged, ruhád leengeded.
Mezítelen sírkő a hátad.

Boldogtalan erejü kép.
Van itt valaki?
                  Éber álom:
felelet nélkül átkelek
a tükrök mélyén heverő szobákon.

Ez hát az arcom, ez az arc?
A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl
ahogy az arcom, ez a kő
röpűl felém a hófehér tükörből!

S a lovasok! A lovasok!
Bánt a homály és sért a lámpa.
Vékony sugárka víz csorog
a mozdulatlan porcelánra.

Csukott ajtókon zörgetek.
Sötét szobád, akár az akna
A falakon hideg lobog.
Sírásom mázolom a falra.

Segítsetek hófödte háztetők!
Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva,
a semmi napja mielőtt
megjelenne. Ragyogjatok hiába!

Falnak támasztom fejemet.
Mindenfelől az irgalomnak
marék havát nyujtja felém
egy halott város a halottnak.

Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj,
egy menekülő felhő elfutóban.
S a lovasok zuhogó, sűrü trappban
megjönnek a csatakos virradatban.

 

Varga Gabriella: A LÓ

Zabolátlan õseimnek
nemes, büszke fejtartását,
rónák, puszták ménesének
szabad, szilaj vágtatását

hoztuk egykor át magunkkal,
hátunkon a magyarokkal,
tüzes vérrel, éles karddal,
izzó szemmel, viadallal,

tánccal, dallal, diadallal,
õs-zengésû magyar szóval –
mint történelmi ereklyét,
midõn áthágtuk Vereckét.

Árpád volt az õsvezérünk,
kivel új hazára leltünk,
Kárpátoknak lágy ölében,
Európa közepében.

Ezer éve immár ennek…
Hõs magyar nép, lovas nemzet
vívott érte ezer csatát,
lovon járva végig poklát.

Mindenhova elkísértük,
búját, baját megismertük.
Összefontunk jövõt, múltat,
hallgatva, mint sírva vigad.

Együtt húztunk nehéz igát,
ünnepeltünk Olimpiát.
Lovas nemzet, hõs magyar nép,
lovas múltja nem csak emlék.

Kincsem lett a büszkesége,
de ezzel még nincsen vége.
Délceg magyar lóra pattan,
hátamon már nyeregben van.

Terem babér, nyílik virág,
ámul majd az egész világ.
Kiscsikómnak párja nincsen,
õ az én kis drága kincsem.